Forráskód (válasz valakinek)

Szíve mélyén mindenki tudja, hogy a Forrás létezik, mindenki vágyik eljutni a Forráshoz, megtudni, még halálunk előtt, mi van ott valójában, megtudni, "milyen mély a nyúl ürege", de mindez olyan megfoghatatlan, ezért úgy tűnik, nehéz, szinte lehetetlen elérni, maximum a Leonardo da Vinciknek sikerülhet. (Feldmár) Ezért aztán inkább vizsgálgatjuk, kritika alá vonjuk, kételkedünk létezésében, ami nem is olyan nehéz, hiszen a Forrás emberi szemmel láthatatlan.

Látszólag egy mester tetteinek, szavainak hitelességét, "értelmét" vonod kétségbe, valójában azt, amit ezek a mesterek képviselnek.
Azon a relatív felületen (nem írom, hogy szint, mert azt hinnéd, alá-felé rendelem ezeket a dolgokat, nem, hanem van egy relatív és egy abszolút értelem, ahogy azt a filozófusok is használják), szóval relatíve, úgymond "szemmel láthatóan" igazad van, igazad lehet, van egy igazságod, egyfajta igazságod, kimondod az igazságok egyikét, de akárhogy is fogalmazok, ez az igazság mindig kisbetűs marad. Most nem szeretnék ezen a relatív felületen maradni. Felfogni egy vadzsra mester cselekedeteinek értelmét relatíve egyébként is képtelenség. A vadzsrajana, vagyis a tantra egy kész paradoxon, ezért is hívják őrült bölcsességnek.

Mindezt interpretálni maximum egy vadzsra mester tudja, ezért olvasd el Trungpa szövegét az alábbi linken, a vadzsra mester-tanítvány kapcsolatáról. Trungpa tibeti mester, aki elsőként vitte el Buddha összes tanítását nyugatra, először Amerikába, majd Európába. Tanításai kimondottan a nyugati emberek gondolkodásmódjához igazodnak, sok könyv jelent meg tőle, első olvasásra A szellemi materializmus meghaladásá-t ajánlanám, ami nem ezotéria, hanem metafizika. Kérlek, olvasd Trungpának ezt az alábbi tanítását figyelmesen, ha nem is végig, de addig a mondatig mindenképp, hogy "akkor amit mondok egyszerűen marhasággá változik".

Azt írod, rá kell jönnünk, hogy szabadok vagyunk, és nem kell eltűrnünk semmit, például, hogy egy mester megalázó helyzetbe hoz minket. De hiszen annyi mindent el kell tűrnünk, a megszületésünket, az öregedésünket, betegségeinket, szeretteink halálát és végül saját halálunkat. Akkor szerintem nincs szabadság?

De van, csak nekem most máshol. Ha nem tűröm és elutasítom, csak még jobban fogok szenvedni tőle, bármi vagy bárki is az (kifelé persze egy darabig mutathatok mást). Ezt nem elméletileg mondom, hanem sok külső-belső harc, visszapattanás és kínlódás után. A végső megoldás az ön-feladás, a ráhagyatkozás, az elengedés. Ezt mesterek mondják, én meg gyakorolgatom, néha egyáltalán nem megy, de amikor sikerül, mindig csodás megkönnyebbülést érzek. Ez persze még nem elegendő bizonyíték, de akik haldoklóknak segítenek a végső órákban, azt mondják, hogy aki elutasítja a halált, tele lesz félelemmel, haraggal, zavarodottsággal, míg aki belenyugszik, vagyis beledől a helyzetbe, mint egy jó fotelbe, az felszabadulva távozik.

Te azt mondod, eszetlen rajongás, megalázkodás, én azt mondom, odaadás, alázat. (Nem lenne igazi mester egy mester, ha néha ne hozna megalázó helyzetbe, épp azért, hogy e kettő közti különbséget felismerjük. Előbbiben ott van a büszke, legyőzhetetlennek hitt ego, utóbbiban nincs.) Te azt mondod, "egyszer majd felébredsz ebből a csipkerózsika álomból", én azt mondom, "egyszer majd felébredünk és látjuk, hogy se csipkerózsika, se álom, se én, se mester". Ezt viszont EGY élet alatt csak egy vadzsra mester mutathatja meg. Márpedig, ha ilyen nyughatatlan vagyok és nem akarok hosszasan várni, akkor ez kemény menet, "meredek ösvény" lesz, tele érthetetlen, rémisztő, frusztráló, paranoid momentumokkal, ahogy Trungpa is fogalmaz. Kész élveboncolás. Ugyanakkor gyönyörű is, maga a felfedezés, hogy mi minden van az emberben.

Mindazoknak, akik egy vadzsra mestert választanak, ez az igazi szabadság, szabadon elhatározni, hogy feladom, odaadom az én, az ego relatív kis szabadságát és boldogságát a végső megszabadulás lehetőségének... nem reményében, hanem biztos tudatában. Csak egy ködös reményért nem tennék ilyet. Ettől persze - és itt jön a csavar - még ugyanúgy tisztelem a relatív szintet, elfogadom relatív létezését, szeretem az életet és mindent, ami benne van. Talán még kiegyensúlyozottabban, mint mikor még azt hittem, hogy a relatív az abszolút, és hogy minél erősebb az énem, annál szabadabb vagyok.

Ha nem tudjuk elfogadni, hogy bizonyos dolgokra nincs excelbe foglalható bizonyíték, és csak az elménkkel akarunk eljutni a Forráshoz, az olyan, mint mikor a nácik géppuskával keresték a Frigyládát, már bocs a hasonlatért :) Szeretettel

És jöjjön Trungpa:

http://www.tarrdaniel.com/…/BuddhistaT…/ABolcs-Bolondsag.doc