Végtelenül csillagos az ég. Hátradőlök a flair székben, ennek a fajtának jó magas a háttámlája, megtartja a fejet, így nézem az eget, vagyis inkább: látom. A sok fényes csillag közt ott van egymagában egy kicsi, ami valahogy mégis erőteljesebbnek tűnik a többinél. Nem a színe más, nem vibrál a fénye, sőt, nagyon is mozdulatlan, épp ettől olyan kis magabiztos.

Minél kisebb az, aminek ereje van, annál hatalmasabb.

A most nem létezik. Van a múlt és van a jövő, a kettő határvonalának időben nincs kiterjedése.

Állok az áradó folyóparton, az eső esik, a víz balról jön, jobbra megy. Az esőcsepp valahonnan, számomra a jövőből, hiszen még nem látom, elindul, de amint az orrom előtt leesik, már el is vitte a folyó a múltba.

A most az, aki itt áll és figyeli a folyóra cseppenő esőt.